Se veled...

 Aki véletlenül ismer, tudja, hogy milyen borzasztó tudok lenni. Ha rákattanok valamire, akkor nincs megállás. Most ez ismét az "ismeretlen zenészek/színészek imádata". Legutóbb, amikor külföldi zenét hallgattam, mindenki szidott. Miért? Mert a normális emberek angol zenére gondolnak, ha azt mondom, hogy "külföldi zene", de én nem. Én világ életemben utáltam az angol zenéket. Nem is igazán hallgattam őket. De itt volt a másik oldal is, hogy a magyar zenéket is utálom. Na akkor mi van? Az, hogy a mai magyar zenéket ki nem állhatom. Ha valaki azt hallgat, inkább menekülök. A régebbi zenékkel semmi bajom nincs, ezért én mindig azokat hallgatok. A másik nagy szerelmem a zene terén a musical-zenék. Ha ráérős időm van, akkor azt hallgatok. Számomra a legnagyobb musical a Rómeó és Júlia. 3 éves voltam, amikor még a csapból is ez folyt, és sok emberrel ellentétben én nem megutáltam, hanem megszerettem. Az iskola és az emberek hiánya után a második legnagyobb bajom a korona

 Nem tudom miért, de a nőnapot én olyannak érzem, mint a Valentin-napot. Lehet, hogy ezt csak én beszélem be magamnak, de szerintem a férfiaknak nem csak akkor kellene elismerni a nőket, mind a munkájukban, mind az életükben, amikor nőnap van. De a sztori ezen része lényegtelen... Itt állok végzős diákként, mindjárt érettségizek, és november óta online oktatásban vagyok. Illetve... tavaly március óta, mivel az a két hónap, amíg egy kicsit normálisan ment minden, szinte semmit nem ért. Azt gondolná az ember, ennek örülünk. De nem ez történik. Mivel kilencedik osztálytól lettünk "bezárva", nem lehet minket egy kalap alá venni. Szerintem nagyon sok végzős diákkal tudok együtt szólni, hogy ez az egész menjen már a fenébe. Mi, ezek a diákok, akik már ennyi ideje ülünk otthon, várva a csodát, szenvedünk a legjobban. Legalábbis szerintem. nekünk például rengeteg dolog kimaradt az utolsó évünkből. Eleve kevesebbet vagyunk együtt, így kezdünk szétszokni, pedig egy igazán jó osztályköz