A mai napom két témája

 Rövidke 18 és fél évem alatt sok érdekes témával találkoztam már. Csak ma kettővel. Az egyik a "Miért élünk?" kérdés, a másik pedig az öngyilkosság.

Egyik sem új téma az életemben, most mégis meghatározta a napomat. Először rövidebben szeretném kifejteni az első témát, majd szerintem kicsit hosszabban a másodikat. (nem tudom előre, hogy milyen hosszú lesz)

Babits Mihály az Esti kérdés című versében latolgatja azt a kérdést, hogy mi értelme van az ember életének. Ebből kellett egy rövidke fogalmazást összehoznom. Egész nap azon gondolkodtam, hogy egyáltalán hogy kezdjek neki. Aztán úgy döntöttem, nekiállok. Akkor is szenvedtem vele, majd "felképelt" az ihlet. Röpke húsz perc alatt hoztam létre egy 450 szavas esszét (200-400 szónak kellett lennie). Ezt aztán neki kellett állnom rövidíteni szóval olyan egy óra alatt végeztem is mindennel. Közben azon gondolkodtam, hogy az én életemnek mi értelme van. Arra jutottam, hogy nem sok. Illetve sok minden jelentéktelenek. El bírom képzelni a magyar tanárom fejét, amikor szörnyülködve olvassa a az irományomat. Hiszen milyen ember az, aki tiszteli az öngyilkosokat?

És szép csendben áttértünk a második témámra, ami pedig nem más, mint az öngyilkosság...

Majdnem, hogy összevesztem valakivel, mert ezt írtam:
     "Olyankor az egész világot szürkének látja, és legszívesebben elmenekülne az érzés elől, hogy ő egy senki, aki semmire nem jó, és senki nem szereti. Ezeknek az embereknek a nagy része depresszióba esik és a „gyengébbek” pedig az öngyilkosságba menekülnek, hogy ezzel szabaduljanak meg a kínjaiktól. Sokak szerint azok a gyengék, akik ezt megteszik, se szerintem pont azok a bátrak és erősek, akik ezt meg merik tenni."
Erre a válasz annyi volt: "Ilyet ne mondj, ez nem igaz"
Én pedig szépen elmagyaráztam, hogy szerintem ez miért igaz:
"ez benne a "poén" Csak gondolj bele, hogy milyen bátorság kell ahhoz, hogy valaki levesse magát pl Veszprémben a viaduktról, vagy a Dunába ugorjon, vagy például leszúrja, vagy felakassza magát. Én is öngyilkos akartam lenni, és tudom, hogy milyen bátorság kell hozzá, hogy valaki megtegye. És én nem mertem megtenni, mivel gyenge voltam. De mindenki, aki megteszi bátor és erős, és ezért bármily furcsa is, de minden tiszteletem azoké az embereké, akik valamilyen formában öngyilkosok lettek." Ez volt az utolsó mondat, amit eddig utoljára beszéltünk. Az a nagy helyzet, hogy igazat írtam a lánynak. Akkor, amikor a legrosszabb állapotban voltam, megfordult a fejemben ez a gondolat, de voltak akik megmentettek. Ez úton is köszönöm nekik. Egy ismerősöm (az a bizonyos K. Lia) írt egy regényt, Fulminis affectus címmel. Ebben szépen lassan végigvezette, hogy egy lány hogyan esett depresszióba, majd hogyan kászálódott ki belőle, és a végén hogyan halt meg rákban. Ez a történet már csak azért is megindító, mert az ismerősöm tudatában volt a történtekkel. A történet nagy része a saját életét mutatja be, abból a szemszögből, ahonnan ő látta az életét. (A történetet most nem szeretném firtatni...) A legnagyobb baj ezzel a témával kapcsolatban, az, hogy hogyha az emberek meghallják a "depresszió" szót, akkor nem a betegségre gondolnak, hanem arra, amikor a 13-14 éves lányok hisztiznek, mert nem kapták meg azt a IPhone-t, amit szeretnének.

Ezt a témát nem fogom hanyagolni, viszont ma már nem zavarok több vizet. Köszönöm, hogy elolvastad! Regino Korvo